A tehetségtől a kultúráig


E sorok írója jelenleg szabadúszó irodalmárként tevékenykedik. Kritikákat, esszéket, olykor verseket publikál. Hogy írásra adta a fejét, annak köszönhető, hogy valamikor olvasásra adta a fejét. Könyvek vették körül otthon – s kitűnő magyartanárok hatottak rá iskoláiban. Olyanok, mint Gyulavári László a pécsi Kodály Zoltán Gimnáziumban, vagy mint a pécsi egyetem magyar szakának jeles oktatói: Kulcsár Szabó Ernőtől Thomka Beátán át H. Nagy Péterig. A családi örökség és a tanári minták a szellemi szocializációban megkerülhetetlen tényezők. Még akkor is, ha manapság éppen a család és az iskola hagyományos, személyiségalakító és kultúrateremtő szerepének gyöngülését tapasztaljuk. Mivel volna ellensúlyozható (s idővel esetleg visszafordítható) a romlásnak ez a kétségtelen folyamata? Kisebb és nagyobb közösségek munkájával, civil kezdeményezések és állami programok átgondolt rendjével, rendszerével. A szervezeti alapok, az intézményi feltételek s nem utolsó sorban az anyagi kondíciók megteremtése és fönntartása mindannyiunk közös ügye – de végső soron a szakemberek és szakpolitikusok feladata. A tehetséggondozás a lelkesedésnél is többet: hozzáértést kíván. Ám a kölcsönös figyelem kultúrájának, a jóindulat lelki-szellemi közegének kiművelését nem tőlük, nem a döntéshozóktól s más illetékesektől kell várnunk. Kinek-kinek a maga lehetőségeihez mérten, de a maga lehetőségeihez mérten mindannyiunknak: tenni kell. Hozzáadni a világhoz csak egyet: egy szonettet, egy szonátát, egy zsemlét, egy kézfogást, egy váratlan mosolyt, egy fölsepert udvart. Hogy legyen mihez hozzáadniok másoknak is a magukét.

Amiképp víz és levegő nélkül fizikálisan, úgy kultúra, művészetek, esztétikum híján mentálisan elképzelhetetlen teljes értékű emberi élet – legalábbis mai fogalmaink és igényeink szerint. „Was bleibet aber, stiften die Dichter” – „De ami marad, csak a költők műve” – szól egy Hölderlin-vers (Tandori Dezső fordításában). E kétszáz esztendős tételnél pontosabban ma sem tudnánk szavakba foglalni a művészet (s tágabb értelemben a kultúra) alkotásainak azt a(z emberi létezés időbeliségét átlényegítő) tulajdonságát, mely a közösségi emlékezetben kódolt ízlésformák, tudásminták, tapasztalatminőségek produktív átörökíthetőségének és örökös újraérthetőségének kitüntetett biztosítéka. Mert egy Monteverdi-madrigál meghallgatása vagy az elmerülés Kavafisz költészetében kézzelfogható hasznot ugyan nem hajt – ám bizonyosan más érzékenység láttatna velünk más világot magunk körül, ha versek, zeneművek, filmek nem finomítanák szüntelenül önértésünket és létfölfogásunkat; s hihetőleg egymást is más, ártatlanabb és tapasztalatlanabb tekintettel vennénk szemügyre, ha nem találkoztunk volna még az arany szakrális árnyalataival az ikonfestészet jóvoltából vagy a sötétség színeváltozásaival Rembrandt képein. A gazdasági érdekek számára láthatatlan művészet nélkül másképp vallanánk szerelmet, másképp fognánk meg egy kezet, amely után másképp vágyakoztunk volna, a reneszánsz, a romantika vagy a szecesszió esztétikai tapasztalását nem ismerve. A képek nélkül kevesebbet vennénk észre a világból; zene nélkül nem volna fülünk a hangzásbeli szépség bizonyos változataira; szövegek nélkül olvasnánk, de aligha értenénk a dolgokat – és egymást.

Nemcsak elméleti megfontolások, hanem nyolc év magyartanári tapasztalata is osztozni készteti a töprenkedőt a babitsi elv máig ható igazságában: „Gondolkodni és beszélni tanítunk.” S nemcsak magyarórán. A valóság megművelése – és művelődés az így nyert valóságban: összefoglalóan ezt nevezzük kultúrának; ide igyekszünk, amikor tollat, könyvet, laboratóriumi eszközt veszünk a kezünkbe; s ide csábítanánk-segítenénk azokat, akik a maguk erejéből még nem képesek az első lépések megtételére. A világ politikai és immár gazdasági átrendeződésének korában, a képalapú, digitális-informatikai kultúra térfoglalása idején különösen fontos, mit gondolunk ifjúságról és talentumról, miként fogjuk a tehetség pártját. Amit Carl Gustav Jung a művészet legfontosabb sajátosságaként határozott meg, a kultúrára, a tehetséggondozás kultúrájára is áll: „Ebben rejlik a művészet társadalmi jelentősége: folyvást a korszellem nevelésén fáradozik, merthogy olyan alakokat von elő, melyekben a korszellem ínséget szenved.”

Halmai Tamás