Ugyanabban a házban írom most ezeket a sorokat, ahol tizenegy évesen az első novellámat papírra vetettem, ahonnan az anyám tanulni és dolgozni indult, ahonnan a nagyapám a kertbe indult, hogy megfaragja hatalmas mészköveit, ahonnan a dédapám sétára indult reggelente, hogy utána leüljön a dolgozóasztalához verseket írni vagy szépirodalmat fordítani.
   Ez a rendem, tudásom, pontosabban fogalmazva rendünk és tudásunk alapja. A családunk: világ, társadalom, egyfelől zárt, másfelől – talán pont e zártság miatt – a világra végtelenül nyitott egység. Biztonság. Svájc, az Alpok nélkül.
   Mivel a nagyapám lefénymásoltatta és osztogatta írásaimat a faluban, anyám is kinyomtatta és osztogatta később ezeket a városban. Túl a magányt szerető ember alkotás iránti megfogalmazhatatlan szenvedélyén és egyfajta szellemi kiteljesedés iránt érzett vágyán, a legfontosabb a bizalom, az odafigyelés, a támogatás érzése. Ha van miért és kiért élnünk, akkor van életünk, és ha van életünk, akkor már érdemesnek találjuk rá, hogy tovább adjuk ezt az életet, ha pedig tovább akarjuk adni, kötelességünk nyomot hagyni benne. Máskülönben mit adnánk tovább.
   Talán pont emiatt a biztonságérzet miatt nem voltam soha közösségi ember. Volt otthon közösségem, volt otthon iskolám, volt otthon munkám. A hagyományos iskolarendszer számomra működésképtelennek mutatkozott. Hiányzott belőle mindaz, amit én a nevelésről láttam. Szeretet, odafigyelés, nemes, erjesztő akarat.

A családdal tehát szerencsém volt és van. De hasonló szerencsém volt és van a kiadómmal, és azokkal az emberekkel is, akik a munkámat segítik. A hosszú hónapok monoton munkája alatt az ember sokszor elbizonytalanodik. Minden nap. Tanárokra van szüksége. Akik biztatják, szeretik, akikben azt az embert látja, aki annak idején a falusi hentes kezébe adta a fénymásolt novellát.

Ha azt a kérdést kapom, mi az, ami gátolja a mai fiatalokat tehetségük kibontakoztatásában, elgondolkodom, vajon nem úgy kellene inkább feltenni a kérdést: mi az, ami nem gátolja? A már említett szobrász nagyapám nem végezte el az általános iskolát, így kopogtatott be munkáival a Képzőművészeti Főiskolára. És felvették. A negyvenes években. Hogy az jobb világ lett volna a mainál, arról nem szükséges vitatkozni. De ma nem vennék fel.

A fiatal írók esélye nagyjából a nullával egyenlő. Az írás teljes embert és életet kíván. Sétát reggel az erdőben vagy a rakparton. Ehelyett a fiatal írónak reggel üzenete érkezik a behajtó cégtől. Így ül le írni, ha egyáltalán le tud ülni, és nem munkába indul, dolgozni valami egészen mást, hogy másnap ne kapja meg újra azt az üzenetet.

Egy-két ember szerencsés, vagy éppen emiatt szerencsétlen: felkapják, támogatják. Az átlagosnál nyugodtabb körülményeket biztosítanak neki. Ilyen vagyok én is. Hogy érdemtelenül-e, azt majd az idő eldönti. Az idő, amivel nekem kell gazdálkodnom. Csakhogy az idő pénzbe kerül. A létbizonytalanság pedig megöli az időt, az embert és vele a művészetét. Sok fiatalról nem derül ki, hogy mit rejtett magában, és abból mit hozott volna ki. Nincs, aki támogassa. Nincs, aki eldöntse, kibe fektessünk. Nincs mit befektetni. Az ösztöndíjakat már befutott írók kapják. Sokszor előre tudni, ki dönt a díjról, és kinek fogja adni. Aki a körön belül van, boldog. Családja van. Családtag. Megkapja a szeretetet és az odafigyelést. Aki azon kívül, megkapja a frusztrációt és a haragot. Talán egy életre elmegy a kedve az egésztől. Ha érzékeny. Márpedig a művészember érzékeny. Dolga, hogy az legyen. És a társadalomnak dolga, hogy ezt az érzékenységet figyelembe vegye, kezelje, szeresse, támogassa, elviselje.