A hazai tehetséggondozással kapcsolatban olyan cikkek jelennek meg leggyakrabban, amelyekben pedagógusok, vezetők írnak arról, hogy mit, és hogyan kell, vagy kellene csinálni. A diákokat ritkán kérdezik meg, hogy ők hogyan is látják ezt a helyzetet. Ezt az űrt szeretném kitölteni azzal, hogy lejegyeznék egy pár gondolatot arról: a tanulók (mint például én is) hogyan élték,élik meg, amikor a tehetségüket gondozni szeretnék.

Rövid írásom címe: Ahogy elkezdődött… . Ezt látva az olvasók többségének bizonyára feltűnik, hogy nagy vadászírónknak Széchenyi Zsigmondnak van egy hasonló című könyve, melyben kezdeti vadász kalandjait foglalja össze. Hasonlóképpen szeretném én is elmesélni, hogyan jutottam el odáig, ahol most tartok, és arról, hogy közben milyen jelenségekkel találkoztam.

A tehetséggondozás első lépése minden bizonnyal a tehetség felismerése, mely sokszor nem is olyan könnyű dolog. Erről, elmesélnék egy történetet: Kiscsoportos óvodás voltam még, amikor az óvó nénim egy nap azzal fogadta szüleimet, hogy szellemileg visszamaradt vagyok, és örüljenek, ha a nyolc osztályt el tudom végezni. Örömmel jelenthetem, hogy sikerült. Nehéz visszaemlékezni, mikor is következett be az első olyan esemény, amely azt bebizonyította, hogy a reál tantárgyakhoz igen jó érzékem van. Ezzel kapcsolatos első emlékem, még az általános iskolás korom elé nyúlik vissza, amikor kaptam egy Számok világa című könyvet, és nagy lelkesedéssel és hévvel kezdtem áttanulmányozni. Így mire általános iskolába jutottam, már igen jól tudtam az alapműveleteket.

A tehetséggondozás egy központi kérdése lehet az, hogy megállapítsuk kiből is lesz tehetség. Véleményem szerint ehhez két dolog nélkülözhetetlen, a megfelelő környezet, illetve a gének szerencsés találkozása. Nemrégiben olvastam egy felmérést, melyben rámutattak, hogy a környezet, ezen belül is a családi háttér, az, ami leginkább hozzájárul a tehetség kialakulásához. Ezt a saját példámmal is alá tudom támasztani, kiegyensúlyozott családi hátteremnek igen sokat köszönhetek.

Már általános iskola elején a reál tantárgyak felé fordult érdeklődésem, ami nem is nagy csoda, hiszen szüleim is természettudományi, valamint műszaki pályán dolgoznak. De ez nem jelenti azt, hogy arra neveltek volna, hogy beszűküljek, és csak a természettudományokkal foglalkozzak, sőt ellenkezőleg: már kis koromban is sok verset olvastam, illetve a történelemnek is nagy barátja voltam. Személyes tapasztalataim alapján ellenzem, ha egy kis diákot, már kiskorában céltudatosan egy tantárgy felé fókuszálnak. Sok ilyen gyerekkel találkoztam általános iskolai fizika versenyek kapcsán, és legtöbbjük mára már teljesen más irányba fordult, az adott területen ugyanis nem voltak képesek átütő sikert elérni.

Itt írnék arról is, hogy a reál tantárgyak többsége, mennyire nem elfogadott a társadalom többsége számára. Példaként tudom megemlíteni, hogy számomra igen rosszul esik, mikor egy neves irodalomtudós, azzal büszkélkedik, hogy matekból épp, hogy átrugdalták kettessel az érettségin. Ellenben, ha valaki nem ért az irodalomhoz, egyből műveletlennek bélyegzik.

Ezzel együtt az iskolákban is sokszor háttérbe szorul, elég itt csak a folyamatos óraszám leépítésekről szólni. Így a középiskola végére sem szeretik meg a diákok ezeket a tantárgyakat, valószínűleg ez az oka annak, hogy hazánkban 50%-kal kevesebben végeznek természettudományi, informatikai, illetve matematikai pályán, mint az Európai Unió többi országában. Pedig az innen kikerült szakemberek azok, akik a hazai gazdaság húzóágazataiban tudnának elhelyezkedni.

Szerencsére a tág érdeklődési köröm máig megmaradt: Babits költészete, és a huszadik század történelme a kedvenceim közé tartozik. Nyáron pedig szívesen segédkezek természetkutató táborok szervezésében.
Amikor általános iskolába kerültem, az iskolával és a tanulással kapcsolatos viszonyomat, mindenképpen első tanító nénim határozta meg. Véleményem szerint itt dől el, ki milyen kapcsolatba kerül az iskolával. Így minden szülőnek szívből ajánlom, hogy amikor gyereküket iskolába íratják, ne azt nézzék, milyen hírnevű iskolába kerül, hanem azt hogy az alsós évek alatt, milyen tanító néni keze alatt cseperedhet fel.

A diákok az első versenyekkel harmadik, negyedik osztályos korukban találkoznak, ezek az élmények későbbi versenyzési karrierjüket is jelentősen befolyásolják. A szolnoki iskolákban a versenyeztetéssel kapcsolatban két negatívumra is fel figyeltem. Vannak iskolák, ahol a délutáni szakkörök látogatására, versenyzésre köteleznek minden jobb jeggyel rendelkező tanulót. Gyakran ezeknek a diákoknak a rossz élmények miatt elmegy a kedve a versenyektől, rosszabb esetben a további ismeretszerzéstől is. A másik véglet, ilyen volt az én általános iskolám is, ahol a diákokat nem engedik el versenyekre, nehogy rossz élményre tegyenek szert. Így sok esetben anyukámnak és nekem közösen kellett kijárnunk, hogy egyes versenyekre benevezzenek. A kettő közötti aranyközépút megtalálása nem könnyű, de elengedhetetlen fontosságú.

Az általános és középiskolai tehetséggondozásra az jellemző, hogy szinte csak is versenyek szervezésében nyilvánul meg. Nagyon kevés a táborozási lehetőség, konferencia, vagy kerekasztal beszélgetés, melyek szerintem szintén jelentős szerepet tölthetnének be, a diákok ismeretanyagának bővítésében.

Az alsós évek alatt, a reálversenyek közül még csak a matekkal ismerkedhetnek meg a tanulók, de az évek előre haladtával folyamatosan bővül a versenyzési lehetőség. Felsőben már fizikából, kémiából, biológiából, matekból is mehettem versenyekre.

Ezek közül először a levelezősökkel kerül kapcsolatba a kisdiák, amelyek segítik az otthoni felkészülését. Kezdetben ezek nagyon nehezek voltak nekem, gyakran külső segítségre szorultam, de később már önállóan tudtam megoldani őket. Ezzel kapcsolatban elmesélek egy történetet. A Szolnok megyei nyolcadikosoknak kiírt fizika verseny megyei döntőjébe, nem jutottam volna be, ha a levelezős feladatsor egyik feladatában nem segít anyukám. Ugyanis olyan ismeretre támaszkodtak, ami akkor még nem szerepelt az iskolai órákon. Miután behívtak, a megyei versenyt megnyertem. Ebből is látható, hogy a levelezős versenyek többségében a diákok nem önállóan oldják meg a példákat, ezért akiknek van lehetősége (legyen az akár tanár vagy szülő) lelkiismeret-furdalás nélkül segítsen a diáknak, ha ő a feladatmegoldás során elakad.

A levelezős fordulók után a diákok bizonyára eljutnak megyei vagy városi döntőkre, ahol már csak saját tudásukra számíthatnak. Ezekre a versenyekre az jellemző, hogy igen rövid idő alatt kell pontosan megoldani sok feladatot, ami a legtöbbször nem könnyű dolog. Ez hatalmas stresszforrás a diákok számára, amit nehéz feldolgozni a versenyek előtt. Ezért találom kissé furának, mikor a tanárok azzal biztatják kisiskolás tanulóikat a verseny előtt, hogy rajtad a város szeme, te képviseled az iskolát, stb. Vannak olyanok, akiknek ez olyan plusz terhet és stresszforrást jelent, hogy a versenyen nem tudnak objektíven gondolkodni.

Véleményem szerint, vannak olyanok is, akik a korábban említett stresszt nem tudják feldolgozni, ezért nem lesznek igazán jó versenyző alkatok. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ők butábbak. Lehet, hogy sokaknál jobb kutató válik belőlük. Így őket sem lenne szabad kihagyni a tehetséggondozásból.

A legtöbb versenyre az őrült gyorsaságú példa megoldás jellemző, gondolok itt a nagynevű általános iskolai illetve középiskolai versenyekre, mint például a Hevesy, Zrínyi, Gordiusz, Irinyi stb.

Leginkább a vidéki városokra jellemző, hogy kisebb kaliberű regionális versenyeket rendeznek. Ezek, abban különböznek a korábban említettektől, hogy nem csak a legjobb versenyzőknek ad lehetőséget. A versenyzők többsége is jobban érzi magát ezeken, ugyanis sokkal kisebbnek érzik a terhet, mint például egy nagy országos verseny döntőjén. Ilyen versenynek tartom például a Curie környezetvédelmi vetélkedőt, amelyre az egész országból, illetve a határon túlról és érkeznek csapatok, a hangulata, mégis inkább családiasnak mondható. A környezetvédelmi verseny másik nagy pozitívuma, amit nem sok verseny mondhat el magáról, hogy csapatverseny, ami lehetőséget biztosít olyan diákoknak is, akik egyedül esetleg félnének a szerepléstől.

Összevetve a versenyzésnek rengeteg pozitív hatása lehet. Ezek közül szerintem a legfontosabb, hogy fontos csapatkovácsoló hatása van. Leginkább a többnapos országos versenyek alkalmával, a közösen szervezett programok hatására, hosszútávra szóló mély barátságok alakulhatnak ki, amiből később is jól lehet profitálni, még szakmailag is. Ezért tartom meglepőnek, hogy a középiskolai tanulmányi versenyek országos döntője, mindössze egy napból áll. A diákok felutaznak, megírják a feladatsort, aztán már mehetnek is haza. Nem sok idő jut kapcsolatok kialakítására.

A versenyzés során a diákok megtanulják feldolgoznia stresszt, amit később is jól tudnak alkalmazni, amikor olyan megmérettetésekre kerül a sor amelyeknek már nagyobb a tétjük, gondolok itt például: érettségire, vagy egyetemi vizsgákra,szigorlatokra. A versenyek alatt, néha többet lehet tanulni, mint egy hetes felkészülés alatt. A tanuló újszerű példákkal találja szemben magát, melyek megoldása szellemi erőfeszítést követel tőle. Ha ezeket a versenyen nem sikerül megoldania otthon tovább gondolkodhat rajta. Ezért nem tartom rossznak azokat a versenyeket, ahol adnak olyan példát, amit a legjobbak sem mindig tudnak megoldani, ugyanis ezek a feladatok megmutatják a tanulóknak, hol van még elméleti hiányosságuk, és lehetőséget ad a további készülésre is.

Az általános iskola után, a középiskola továbbra is a versenyzés széles palettáját tárja a diákok elé. Egy-egy tantárgyból évenként akár 8-10 versenyt is rendezhetnek. Elsőben és másodikban, vagyis az új rendszer szerint 9. 10. osztályban, a versenyek főleg az OKTV előkészítését tűzik ki célul, melyekre az utolsó két évben kerül sor. A középiskola utolsó két évére leginkább az jellemző, hogy az órán leadott anyag, és a verseny követelmény közötti olló egyre inkább szétnyílik. Ez a diáktól egyre nagyobb plusz feladatvállalásokat követel. A tanárok, kiknek én is nagyon sokat köszönhetek, ekkor már nem mindig képesek szakmai segítséget nyújtani. Itt nem arra gondolok, hogy a tanárok nem lennének szellemileg képesek erre, hanem arra, hogy nagy óraszámuk, és egyéb kötelezettségeik miatt, nem képesek több időt tölteni a tehetséggondozással, illetve nem képesek elmerülni a tudományáguk aktuális kutatási témáiban. Ezzel kapcsolatban tartott nem régiben Patkós András professzor előadást a tudományos akadémián, ahol kifejtette, hogy jó lenne ismételten meghonosítani a középiskolákban a kutatótanár típust.

A tanárok ekkor általában plusz előkészítőket ajánlanak a tanulók figyelmébe, melyeket nagy városokban (főleg Budapesten) felsőoktatási intézmények oktatói tartanak. Én is feljártam Pestre, ahol kéthetente fizika szakkört tartottak az ELTE Radnóti Gimnáziumban, másik héten pedig mérési gyakorlatot rendeztek a Műszaki Egyetemen. Kémiából is hasonló helyzet, ahol tavasszal kétszer egy hét felkészítést tartanak az ELTE oktatói az olimpiára. Az olimpia a versenyek csúcsa, mely egyben a középiskolai versenyzés végét jelenti.

Ha a diák bekerül az egyetemre, akkor a tehetséggondozás teljesen más típusával találja szemben magát. A korábban oly gyakori versenyzés teljesen megszűnik, például fizikus szakon évenként egyetlen levelezős verseny kerül meghirdetésre. Helyette inkább a kutatómunkát helyezik előtérbe. A tehetséges diákok egy-egy oktatóhoz kerülnek, ahol elméleti oktatás mellett, bevonják őket aktuális kutatási projektekbe is. Amelyekre szerintem már a középiskolában is lehetőséget kellene adni, de például én középiskolai éveim alatt ilyen lehetőséggel nem találkoztam. Nemrégiben hallottam, hogy működik egy KUTDIAK mozgalom, amely éppen ezt a feladatot próbálja ellátni.
Az egyetemi tehetséggondozás során a diákokat bevonják középiskolai versenyek rendezésébe. Én például a Curie verseny mellett a Kömal és a Madarak és Fák napi verseny szervezésében is részt veszek. Ezt azért is fontosnak tartom, mert az ismeretanyag tovább adása, annak egy mélyebb megértését adja a diákok kezébe.

Az egyetemi tehetséggondozásban jelentős szerepet vállal a szakkollégiumi rendszer. Ezek közül leginkább az ELTE Bolyai kollégiumról tudok beszélni, melynek én is tagja vagyok. Az építő jellegű légkör a szakmai előrelépést ugyanúgy segíti, mint a hetenként megrendezett fizikus szeminárium. E mellett a csütörtök esti előadásokon neves előadók növelik általános műveltségünket. Tartott itt már előadást Erdő Péter bíboros, Sólyom László köztársasági elnökké választása előtt, Ormos Mária történész, vagy az aktuális oktatási miniszterek.

Az egyetemi tehetséggondozás, abban is eltér a korábbiaktól, hogy már a hallgató karrierépítését is egyengetnie kell. Több évfolyamtársam gondolja, hogy már az MsC-t is külföldön szeretné végezni, és utána is kint szeretne maradni. Ez szakmai szempontból biztos kifizetődőbb, mint itthon maradni, de azért a hazai kutatási életben is szükség van tehetséges fiatalokra. A korombeliek nagy kérdése, az hogy érdmes-e külföldön folytatni a kutató munkát. Ha tőlem ezt kérdeznék meg, biztosan egy anekdota jutna eszembe. Melyben Széchenyi Zsigmondot kérdezték meg arról, hogy miért nem emigrált külföldre, amikor nyitva álltak a határok. És ő röviden így válaszolt:
„A Zsiga ment is volna, de a Széchenyi nem engedte."